Magyar vándorok

2006-ban lovasok szálltak meg egy éjszakára Székelyszenterzsébeten - a jászszentlászlói Eördögh András és társai, akik 2004 óta minden évben egy történelmi eseményhez fűződő lovas zarándoklatra indulnak. A 2007-es Szent Erzsébet évi útjuk is itt végződött, a lótenyésztő Eördögh azóta a faluban működő Rózsahordozó Szenterzsébet Baranta Csapat legnagyobb segítője, lovakat adományozott nekik és minden évben egyhetes ingyenes lovastábort szervez számukra. A 2009-es évi lovas útjukon részt vett Kincses Kálmán székelyszenterzsébeti református lelkész is, a Baranta csapat vezetője, aki saját lován tette meg az utat. A majdnem két hónapig tartó, 1800 kilométernyi lovastúráról beszélgettünk a fiatal lelkésszel. – Kemény Zsigmond gondolata – „Az első törvény: az ősök tisztelete.”– késztet bennünket az ilyen zarándoklatok megtételére – kezdte beszámolóját a lelkész. Nem lovastúrára, -turizmusra indultunk, hanem zarándoklatra. A turizmus csorbát ejt az eberek lelkén, háttérbe szorítja az emberi jóérzést. Túrázni akkor megyek, amikor öncélú vágyaimat elégítem ki. Zarándokolni pedig, amikor népért nemzetért vállalt célom van, szívemen viselem hazám sorsát, és hiszek abban, hogy ha kevés embert is, de emberségére, krisztustól nyert keresztyéni öntudatára lehet ébreszteni. Ez a tudat képes legyőzni a fáradtságot, kényelmetlenséget, vagy akár az éhséget is – amelyekből részünk adatott. Augusztus 20-án indultunk Jászszentlászlóról, IV. Béla királyunk nyomait követve a Radnai-hágó felé. Tavaly volt 770 éve, hogy a kunok Kötöny vezér vezetésével a magyarok megsegítésére jöttek, a tatárjárást megelőzően. IV Béla rokonnépként fogadta őket és eléjük lovagolt a Radnaihágóra, bevezette őket az ország szívébe, letelepítette őket a Duna-Tisza- közbe, ahol a székelyekhez hasonlóan kiváltságjogokat kaptak. A történelem során a kunok Magyarországon mindig szeretett, tisztelt nép volt. HOGYAN TELIK EL EGY NAP, LÓHÁTON UTAZVA? A napnak megvan a maga rendje: a Nappal kelünk és fekszünk. Reggel ötkor, fél hatkor keltünk, egy órát felvett a málházás, nagyon gondosan kell csinálni, nagy odafigyelést igényel. Az előző utak során volt kísérő autó, amelyben a sátrakat és az élelmet szállították, most mindenünk, sátor, váltó ruha, élelem a saját lovainkra volt felmálházva. Egy nap alatt 15-70 kilométert lehet így megtenni, a terepviszonyoktól függően, hiszen lovasaikon kívül még 40 kilót cipeltek a lovak. A tempó: háromnegyed óra ügetés, negyedóra lépés. Lovon másképp telik az idő, mint itthon, reggel elindultunk, mire éhesek lettünk, már délután volt, négy-öt óra. Evés után szürkületig lovagoltunk, aztán terepszemle, kipányváztuk a lovakat, sátrat húztunk, tüzet raktunk, vacsora, lefekvés. Szálláshelyeinket mindig a lovakhoz igazítottuk, ahol jó legelőhelyet találtunk, ott aludtunk, legtöbbször a szabad ég alatt. Meghatározott útvonalunk mentén gyakran érintettünk olyan településeket, ahol ismerős lelkészkollégák voltak, ott fogadtak, megvendégeltek. Székelyföldön, a Szilágyságban, Érmelléken mindenütt kaptunk éjszakai szállást, nagyon sok rendes emberrel találkoztunk román vidékeken is, Világoson román család fogadott be (a világosi fegyverletétel 160. évfordulóján ez is fontos állomás volt zarándoklatunkban). Ha autóval teszi meg az ember ezt az útvonalat, lehetetlen részesülnie ilyen élményekben, kezdve hazánk tájainak gyönyörűségétől az emberek jóindulatáig. Nemzetiségtől függetlenül azt tapasztaltuk az emberekkel kapcsolatban, hogy minél távolabb van egy település a főúttól és a turizmustól, annál nagyobb szeretettel fogadtak. MILYEN ÉLMÉNYEKET, TANULSÁGOKAT NYÚJTOTT AZ ÚT? Nagy élmény volt számomra megtapasztalni, Magyarországon áthaladva, mekkora ereje van a székely névnek. Mindenütt, ahol meghallották, székely vagyok, megvendégeltek. Különben végig fekete magyar pásztor viseletben lovagoltunk, néztek minket betyárnak, csendőrnek, hajdúnak… Nemzetiségtől függetlenül azt tapasztaltuk az emberekkel kapcsolatban, hogy minél távolabb van egy település a főúttól és a turizmustól, annál nagyobb szeretettel fogadtak. Különös érzés volt a zöld határon lovagolni – kétfelé nézve két települést láttunk, és csak a 10 méter szélességű felboronázott földsáv jelezte, hogy két ország között haladunk. Különös érzés volt a történelmi helyszíneken járni, például a világosi csatamezőn, a múzeumban, ahol a békefeltételeket aláírták, fenn a Radnai-hágón, amely egyszerre a kunok bejövetelének és II. világháborús csaták helyszíne, ahol összeért a történelem. Ezeken a helyszíneken átéreztük, milyen küzdelmeket vívtak őseink azért, hogy nekünk hazánk, otthonunk legyen. Célhoz érve, a Radnai-hágón – ott lenni már önmagában is fenséges érzés – megható volt fogadtatásunk, ugyanis odajöttek előnkbe a székelyudvarhelyi Bíró József és lánya valamint Fülöp Szabolcs székelydályai lelkészkollégám a családjával. Sokat tanultam, tanultunk ezen az úton, például az egymásra való odafigyelés fontosságáról. A többiek és a lovak igényeire kellett inkább figyelnünk, mintsem saját magunkra, mindig egymáshoz kellett igazítanunk a tempót, ettől is működött jól az egész, hogy valóban odafigyeltünk egymásra. Két hónapig „jól elvoltunk”, ahogy azt mondani szokták, ez a tanúbizonyság arról, hogy teljes értékű életet lehet élni a modern technika vívmányai nélkül is, semmi más nem kell hozzá, mint hit, tűrőképesség, szeretetteljes viszony az emberekkel és az állatokkal, akik a segítőink. Embert próbáló út volt (volt olyan nap is, amikor a Kelemen-havasokban elfogyott a turistaút, vissza kellett fordulnunk, de az élelmünk is elfogyott, egy napi menü négy embernek egy szelet kenyér és egy-egy fej hagyma volt) de úgy vélem, ezek után, szükséges az embernek úgymond kipróbálnia saját magát, mert csak akkor tud rájönni, hogy minden élethelyzetből van kiút, és nincs az a fegyverletétel, amely után a fegyvert nem lehetne újra felvenni. A SZENTERZSÉBETI BARANTÁSOK IS ÚTNAK INDULNAK MAJD? Dédelgetett vágyunk, hogy egyszer majd minden hű barantásnak saját lova legyen. Szeretném majd velük is a saját lovas útjainkat bejárni. Ha az ember kap valahol egy olyan tudást, élményt, ami számára életre szóló, akkor az a dolga, hogy ne csak a maga útját járja, hanem másokat is tudjon erre az útra ráirányítani – összegezte tapasztalatait a lelkész.

P. Dávid Tünde – Uvarhelyi Hiradó